Fekete Rigó

 

Erdély szívében, ott a közepén nagyon mélyen, ahol Dicsőszentmárton (Tarnaveni) felől Marosvásárhely (Targu Mures) felé sok-sok bukkanó és az aszfaltba az idő vágta mélyedés után Héderfája (Idrifaia) közepén csap le az út Bonyha (Bahnea) felé jobbra. Az ember tényleg azzal, hogy leereszkedik a főbb útnak nevezett foghíjas úttestről a göröngyös mellékútra a faluba, mintha el is hagyná az idő kerekét a sokk bukkanó kerülgetése közepette. Több elágazást elhagyva folyton folyvást jobbra tartva egy időutazás, de még talán annak sem lehetne nevezni, mert ettől kezdve fokozatosan, folyamatosan olyan érzése támad, házról házra, utca sarokról utca sarokra, hogy egy az egyben megállt az idő. Elhagyjuk Bonyha legutolsó kapuját és balról az út mellett homok hátas dombok magasodnak, melyeket az eső és a hegyekből lefolyó csapadék néhol beomlasztott, azaz a dombtetőn és a domb oldalában a termő réteg megcsúszott, megindult lefelé. A következő falu még Kund előtt Gógán (Gogan) ahol, ha oldalra nézünk a leágazó kis utcák már saras földdel borítottak, melyeket öklömnyi kavicsokkal szórtak meg, hogy valamennyire járható legyen. Nem szokatlan látvány, hogy a deszkából készült két rudas kocsik elé már nem lovat fognak, hanem az ember maga áll a két rúd közé és a kocsit húzza megrakottan is.

Néhány leágazó utcát elhagyva Gógán jobb kéz felől egy picike utca lejt lefelé. A második házat fából készült kapu rács övezi. A fésűs tetejű ház udvara a hosszanti veranda mellett merő egy adta sár. Ebből azonban semmi nem érzékelhető reggelente, hiszen még a göröngyös kis utca megálló tócsái is csonttá fagytak ezen a februári reggelen. Ilyenkor még mutatja az évszak magát, hogy bizony tél van és a Nap keltével még a hideglelés is bujkál az emberekben, mert a felkelő napnak foga van. De aztán hamar melegszik, annak ellenére, hogy február a déli napsütésben olyannyira tavaszias a felmelegedés, hogy a ház konyhájának ajtaját nyitva is lehet hagyni, nem hűl ki a lakás. Viszont az udvaron csak a veranda melletti töredezett beton járdán lehet közlekedni, mert az udvar földjét a napsugár felolvasztotta reggeli dermedtségéből, és mindent elborít a sár. A sarat viszont ezen a környéken úgy kell elképzelni, hogy a kocsik kereke és a csizmák már rojtosra dagasztották. A ház kapujával szemben juhok legelnek egy üres telken, míg az udvar túloldalán apró góré alatt két kistestű kutya fekszik el, egyikük, ki olyan Puli keverék forma kikötve csattan a látogató látványára.

Pedig nem is annyira idegen a látogató, hisz a néhány ember közül az egyik egy rokon. A Bonyha község központon túl fekvő Dányán (Daia) faluból érkezett pásztor.

- Kusstine! Kussti ne! Kuss ti ne! – förmed a gazda a kutyára, aki erre a láncot szaggató csaholást befejezi.

Pici fekete hajú asszony dugja ki a fejét a konyha ajtón, és mosolyog. Magyar szó hallatán Románia magyar lakta vidékén, ráadásul a vendégek között kettő messzi Magyarországról. Hirtelen nagy sokadalom támad az udvaron, mert a kíváncsiságtól fűtve a ház lakói sorra megjelennek. Több generáció él és lakik a házban a gyerekektől az oldalági rokonokig. Sógor, testvér, féltestvér és ki tudja még. Mesélik, de az idegen látogatónak első hallásra képtelenség is fejben tartani. Nem is tudja, hiszen a jövetelének célja már szinte türelmetlenné fokozza a várakozást, amint beszélgetnek. A ház lakóinak férfi tagjai a pásztornak mesélik, aki több hete járt itt, hogy menjen az udvar végében a disznó ólba. Közben a góré tetején egy fekete madárka csivitel egyre serényebben, mintha fürdőt venne a tündöklő nap sugaraiban. Ahogy a pásztor közeledik a disznó ól és a mellette lévő szénás pajta felé egyre élénkebb hangon csacsogja a mondandóját a góré tetejének gerincén. A pásztort a két idegen követi a járdán, mögöttük a ház lakói, akik bátorítják, hogy menjen csak menjen előre.

Mint derült égből a villámcsapás még az ól bejárata előtt egy csattanás szakítja meg a menetelést és egy lánca végén puffanó testes őrkutya állja el az utat. Fekete és szürke foltos bundája mögül csak a jéghideg, dermesztő pillantása látszik, illetve a hörgése hallik, amint a csipától meredő szeme alatt a szájából veszettül a nyál csorog.

- Ez a kutya tőlünk való! – fordul hátra a pásztor és mondja a két idegennek.

De alig mondta ki, mert a sorból egy kisebb fiúcska suhogó fa pálcával a kezében előre szalad, és alaposan elveri az őrkutyát. Az őrkutya erre hosszas Kusstine felszólítások közepette a házába kusshad. A pici fekete asszony azért a biztonság kedvéért a kutyaól elé áll, hogy a látogatókat az őrkutya ne veszélyeztesse. Ezek után feszült figyelemmel merednek a sötétségbe, hiszen a disznó ólban az ég egy adta világon semmit sem látni. Maga a disznó ólat inkább mondhatnánk egy teljesen zárt fa kalodának, amibe csak a deszkák résein szűrődik a fény. A sötét sarokból egy figyelmeztető, egyre hangosodó morgás hallatszódik jelezve, hogy aki közelebb lép, az kutya harapással lesz gazdagabb tüstént. Erre a morgásra egyszer csak elhallgat, és meredt csendben marad a fekete tollú apró madár is a góré tetején. Belép a pásztor határozott mozdulattal a sötét ólba. A morgó kutyát a nevén szólítja és kihozza kezében a fényre.

Egy tincses fekete szőrgombóc, egy Puli az, aki ilyen veszedelmesen morgott a sötétben! A délelőtti fény lassan már délutánra vált, amíg a Pulit nézegeti a két idegen Magyarországról. Nézegetik, mert a Puli a ház férfi tagjainak elmondása szerint hetek óta a sötét kalodában tengette életét. A pásztor hozta ide, mert nála a munka közben eltört a lába. Nem a juhok terelése közben, hanem az erdő alatt egy sebzett vaddisznó okozta a vesztét, aki olyan csúnyán megharapta, hogy a jobb mellső lába nyíltra tört. A mancsa fölött az alkarcsont ketté roppant és sebet ütött a bőrön, mely sebből az egyik csontvég kikandikált. A sebből sűrű kékes zöld genny folyt végig a lábán és amint a pásztor a kezében tartotta a Puli reflexből a nyelvét öltögette, mintha a gennyet akarná lenyalni, ha hagynák. A tekintete élénken pattogott még egy óra múlva is, mint aki megvakult és nem érti, hogy a sötétből a napfényre érve miért nem lát. A biztonság kedvéért, önvédelemből minden homályos mozzanatra morgással és vicsorgással reagált.

- Mondtam neked, hogy nem lehet a lábát megmenteni, mert a csontból kifolyt a velő. Le kell vágni a lábát, mert vérmérgezést kap, és belepusztul. - szólt az egyik házigazda és elmondta, hogy megpróbálták ők a harapások miatt kesztyűben a két csontvéget össze tenni, bár a Puli ordított, és úgy be is kötözték a Puli lábát, de a kötést lerágta magáról és onnantól kezdve a Puli senkit nem engedett magához.

- Nem merem megtenni, mert sajnálom. Elviszem inkább. - szólt a Puli gazdája a pásztor.

Közben a két látogató esze folyamatosan zakatolt, hogy mit lehetne tenni. Állatorvos a környéken sincs. Hogyan is lenne, mikor már őket is úgy fogadták a házigazdák, hogy: Doktor! Doktor!

A tehetetlenség nagyon-nagyon fájdalmas tud lenni, mert senkit nem ismertek a környéken és a magyar-román határon pedig nem lehet kutyát átvinni csak útlevéllel. Jár az ember agya, kattog és egyik cigarettát gyorsabban szívja, mint a másikat egymás után.

Közben a házigazdák nagy örömükre a konyhába invitálták a látogatókat, amíg a Puli sorsa felől tanakodnak. A tűzhely fedelén vizet forraltak és kávéval kínálták a vendégeket. A konyhában megjelent a nagyobbik gyermek, aki apja mellé ült és áhítattal hallgatta az idegen, de mégis magyar beszédet a messziről érkezettek szájából. Végül a kávét kihörpintve úgy döntöttek, hogy a pásztor visszaviszi Dányán faluba a sebesült Pulit.

- Nem tudom itt hagyni. Annyira sajnálom. – fejezte ki együtt érzését és ragaszkodását a kutyához.

A kapu felé tartva a kicsiny fekete madár újra nótázni kezdett a góré tetején, mintha búcsúdalt dalolna. Olyannyira, hogy a kapu nyílására el is röppent és tovatűnt a fák ágai mögött. A házigazdák a látogatókat és a pásztort egészen a kocsiig kísérték.

- Inkább vágd le a lábát. 3 lábon még örökké élhet. Ne öld meg! Ne vedd el az életét! – mondta a legidősebb a pásztornak, miközben az a Pulival a kezében az autóba ült.

Magyarország déli részén, Szeged fölött egy kisvárosban, Sándorfalván, amit nemrég minősítettek csak várossá a februári szokatlanul enyhe idő nem hozott kellemes éjszakát a templom közelében fekvő ház lakóira. Nem is lehetett kellemes a hangulatuk, mert papírok hiányában nem tudta az ember a Pulit áthozni a határon. Nap közben csak ültek az asztalnál, egymással szemben és hallgattak nagyokat. A nappali beszédes csendet követően a férfi éjjelente hánykolódott, forgódott, mert rosszat álmodott. Álmában fokos csattant egy kutya fején, máskor meg egy kicsiny fekete madár lábát véresre tördelték, de amikor akasztott kutyával álmodott már felriadt, kiszáradt torokkal, izzadt homlokkal döntött úgy, hogy újra útnak indul. Most viszont egy szintén kutyás ember lett a kísérője.

Néhány nap telt csak el és az élet újra írta, megismételte a napokkal ez előtt történteket. A Puli a pásztor mellől ismét visszakerült Gógánra a falusi ház végében álló disznó ól sötét mélyébe. A ház lakói élték mindennapi életüket. Adtak a Pulinak enni és inni, mást nem tehettek, mert a megvadult jószágot senki nem tudta megközelíteni. Elkönyvelték és belenyugodtak, hogy itt ebben a helyzetben és ebben a környezetben ennyi, amit megtehettek. Megkímélték az életét, mert nem ölték meg, a pásztor sem ütötte agyon, de több a sors keze által nem adatott. A Puli lábán a csont vége ugyanúgy kikandikált, miközben a sebből ürülő gennyet folyamatosan nyalta és nyalta. A hétköznap megszokott menetébe egyszer csak egy váratlan dolog került, amint reggel a ház egyik férfi tagja vödörrel a kezében a faluba indult. Váratlanul egy autó állt meg mellette Gógán főutcáján és megszólította.

- Megismer? Merre menjek a házuk felé, ahol a Puli van, mert nem emlékszem – szólt egy ismerős hang a letekert kocsiablak mögül.

De hisz ők azok, akik napokkal ezelőtt itt jártak és a Pulit nézegették! Ők azok.

- Doktor! Visszajöttek?

A ház kapuja előtt megállt a két idegen és hangosan beköszönt a pajta körül tüsténkedő férfinek.

- Jónapot!

- Jöjjenek bé!

- Megismer?

- Hogyne ismerném meg.

- Jöttünk a Puliért! Elvisszük orvoshoz.

Erre már a ház összes lakója az udvaron termett. Ilyen korán reggel, mikor még a nap alig kelt fel. Az udvar megfagyott sarán az egyik gyermek indult épp az iskolába. Mosolygott a két idegenre, akik közül az egyik már nem is volt annyira idegen. A férfi abba hagyta a széna pakolást a pajtában és az idegenek által hozott fém ketrecet vizsgálgatta. Kiderült, hogy nem lehet már olyan egyszerűen megközelíteni a disznó ólban a Pulit, mert támad mindenkire. Zseblámpa is kellett, mert az ólban nem lehet látni semmit. Kitalálták, hogy a ketrecet felállítva viszik be a disznó ólba és megpróbálják úgy bele hajtani a Pulit. Az első próbálkozás nem sikerült, mert a Puli a ketrecet össze döntötte. Hamar az alacsony mosolygós fekete hajú asszony drótért szaladt, hogy a ketrec sarkait a férfiak megerősíthessék. Úgy a negyedik-ötödik próbálkozásra végül a ketrecet nyitott ajtóval a Pulira borították. Miközben felállították a ketrecet, a Pulit a túlsó sarkába zavarták, és gyorsan becsapták a ketrec ajtaját. Még kihozni sem volt egyszerű az ólból a ketrecet, mert a Puli folyamatosan a két férfi rácsot érintő kezét támadta és megpróbálta megharapni. Elbúcsúzott a két idegen a házigazdától, paroláztak, majd búcsút intettek és útnak indultak.

- Az Isten áldja meg magukat! – szólt a legidősebb férfi és szemét lesütve elfordult az udvar felé vissza.

Érdekes, hogy az autóban, a ketrecben a Puli pedig lefeküdt és a megtett 600 km alatt meg sem mukkant. Csak feküdt és pihent. Még a határ átkelése közben sem lehetett a hangját hallani.

Fokos a Puli hosszú és nagyon mély álmából ébredt az udvaron a kennelben Sándorfalván. A puha takarón fekve a fejét emelte csak fel és közben morgott, mert egy férfi és egy nő mellette guggolt és az oldalát simogatták. Kicsit kényelmetlen volt a fekvés. Nem is a mélyen nyomott alvás miatt és nem a szőrét borzoló simogatásból kifolyólag, hanem egy nagy műanyag gallért viselt a nyakán és fekvés közben kicsit törte a bőrét. Viszont a lába nem fájt, mert nem is érezte csak valami zsibbadó érzés öntötte el, amikor felébredt. Már nem emlékezett a megtört bánásmódra, amint a ketrec oldalához szorítva az injekció a megfeszített izmaiba hatolt fájdalmasan. Mélyen átaludta a hosszú műtétet az asztalon, amint a csontjait helyre rakták és a sebet gondosan kitakarították. Kicsit talán húzta a bőrét így ébredés után a varrás, illetve nem tudta a lábát könyökből kinyújtani a csontjában lévő fém miatt. De ez a simogatás és fülének kellemes hangsúly is szokatlan volt. Mikor már teljesen felébredt és a feje teljesen kitisztult a mély álomtól, akkor tudatosult csak benne, hogy új embereket kell megszoknia. Nem esett annyira nehezére, bár az első napokban kicsit problémás volt, mert mindig jöttek és a sebébe sistergő folyadékot öntöttek. De aztán a bőséges, kiadós vacsora sokat lendített a dolgon és finomabbnál finomabb falatok kerültek a tányérjába. Ő becsülettel befalta mind és pár nap múlva már követelte a vacsora elfogyasztása után rendszeresen kijáró cirógatást.

Egyik reggel a rövid, éber alvásból felkapta a fejét. Ismerős, ám régen hallott nesz ütötte meg a fülét, még talpra is ugrott. Három lábon a kennel oldalához bicegett, amikor megpillantotta, hogy az udvar közepén a felkelő nap fényében a nagy diófa ágán egy fekete rigó fürdőzött csacsogva. A fekete rigó csak dalolt és dalolt egyfolytában, amíg a nap már felmelegítette a levegőt. Fokos csak állt és nézte fent az ágon a fekete rigót. Végül vakkantott egyet, mire a nő megjelent az ajtóban és belépve hozzá simogatni kezdte, vakargatni a nyakát. Ez annyira jól esett neki, hogy nekidőlt a nő lábának, és a fekete rigó megnyugtató énekére lehunyta szemét…