MAGYAR NÁDI FARKAS

 

Rege a Csodapuliról…

  Amikor az ősidőkben Hunor és Magyar útja a Csodaszarvas üldözése közben felkutatásának, követésének ösvényén ketté vált, pont ennek előtte csatlakozott hozzájuk két farkas, pont egy pár. Még Magyar meg is jegyezte, hogy az egyik farkas érdekes módon őt követi mindenhová, beleszimatol minden bozótba és fűcsomóba, ahol ő járt, de a másik farkas, a pár másik fele pedig Hunor nyomdokával teszi ugyanezt. Mielőtt azonban útjuk ketté ágazott volna még az utolsó éjszakán közös tábort vertek és az éjszaka tüzének fényénél örök szövetséget kötöttek Hunor és Magyar. A két farkas látta ezt, hiszen ott feküdtek a tábor szélén és vigyázták az éjszaka csendjét kissé távolabb helyezkedve el a tűztől…mert farkasok lévén azért még tartottak a tűztől. Viszont az éjjel ellenére nem kóboroltak el vadászni, hanem választott két lábon járó Istenségüket ámulták, amint az éles tőr a derekukról elő csúszik és mintát karcol alkarjukon pont a csukló környékén. Ősi szokás szerint a két ember ígéretüket nem szavakkal és nem papírusszal pecsételte meg, hanem vérrel. Ősi magyar ember nem ismerte a kézfogást, mint parolát, hanem csuklójuk belső felét ütötte össze, ami gesta hungarorum kapcsán most a vérük is keveredett a másikéval. Valami nagyon fontos ígéret és szövetség lehetett ez, hogy nem volt elegendő a csuklók összecsattanása, hanem vérrel kellet pecsétet tenni rá…Viszonylag hamar pirkadt és a két lovas útjai elváltak. Egyik követte az egyik ösvényt, a másik sebesen lovagolt a másik ösvényen. A szétváló lódobogás hallatán a két farkas egymásra nézett. Nem tartott ez a farkas szemet néző szertartás pár percig talán, de mint tudjuk az ősi vadonban ennek a pár perces meredt, egymás szemébe meredő aktusnak óriási jelentősége van, gyakran az egész jövendőt határozza meg. Ősi tekintet a két farkas szeme villanása…nem mordultak, nem mozdultak csak meredten nézték egymás pillantását. Azaz nézték volna, de a farkas szem nem pislog ilyenkor, hanem a szeme tüze a másik gondolatait fürkészi hosszú perceken át. Nem kellett sem mozdulat sem szó, hogy megértsék egymás gondolatát. Üzentek is egymásnak tekintetükkel és egyikük Magyar, a másikuk Hunor nyoma után indult és elnyelte őket az ősi vadon…

Nem volt a két farkas tipikus példánya a vadon farkasainak…valamivel kisebb, apróbb és zömökebb volt mindkettő az átlagosnál. Ráadásul szőrösebbnek is bizonyultak a kelleténél, ami az évszázadok alatt, amíg az általuk választott ember és utódjainak nyomát követték bozótról bozótra, bokorról bokorra. Egyikük dél felé vándorolt, a másik kérlelhetetlenül nyugat felé, míg egy nagy hegyvonulathoz nem ért a nemzetség, akit követett. A Kárpátok lábánál adta hágón betört Vereckénél és a hegytetőn egy pillanatra megállt. Ős buja vidékre mielőtt a lábát tette volna elcsodálkozott a táj gyönyörűségén. A medence északi részén a Szuha-patak medre mellett egyik nemzetségük ütött tanyát. A patak vizet adott a jószágnak és zöldet a környező fűnek, életet a tájnak ezen a környéken. Partját nádasok, savanyú sások övezték. A környező táj világára a farkas is rácsodálkozott, ki követte ezt a családot, bár a szokása eltért a többi farkasétól, mert nem az ember vagyonát képező jószágból lakmározott, hanem életét a környező nádas vadjaival tartotta fennt. Naphosszat vadászott és ráadásul sokkal inkább nappal, míg éjjel az ember jurtáinak környékén ólálkodott.

Szomjúságát a Szuha csillapította, illetve a patakot övező piciny tavak is jó itató helyül szolgáltattak a nádasban fogott vadak után. Az ember ekkor már tudta és látta az őt követő farkast, hiszen nemzedékről nemzedékre szállt a szájhagyomány, hogy létezik a vadonban egy négylábú ragadozó, aki követi őket és képes a közelükbe settenkedni csak a közelség öröméért. Később ezt a mondák már úgy alakították át, a szájhagyomány úgy módosította, hogy a farkas a nádas szülötte, ott él és ott érzi jól magát, ám az embertől nem képes eltávolodni, kárt a vagyonában nem tesz, hanem igényli az ember közelségét. Táplálékát a helyi vadonból szerzi, együtt jár a széllel és a patakból oltja szomját. Így a magyar monda magyar nádi farkasnak nevezte el, így adta tovább szülő a gyermekének a regét a hosszú szőrű nádi farkas történetéről…

Viszont a nádi farkas hiába járta a zsombékos vadont és hiába ismerte a nádas minden zegzugát, mert egyedül érezte magát. Nemhiába járt ő az ember közelébe, hisz igényelte az ember társaságát és idegesítette, hogy jószágai a legeltetés során szanaszét széledve harapják a harsogó füvet, ahogy kedvük tartja a környező mezőn. Az ember is elgondolkodott ezen minden nyári reggel, hogy mit kellene tenni, hogy a legelők a nyár végéig kitartsanak és jószága ne szertelenül pusztítsa, gyérítse a takarmányt. Nézte csak nézte a farkas a nádas melletti gerinc tetejéről, hogy mit művelnek az ember jószágai alant a legelőn. Ekkor már a jurtákat is szilárdabb építmények váltották fel és az ember a helyhez kötődve úgy tűnt végleg letelepedett. A csodaszarvast nem kereste tovább és még az ajándékul kapott fehér ló is a feledés homályába tűnt. A 7 vezér szövetségének nyomdokán már csak a gyerekeknek mondott mese őrizte nagy vonalakban, hogy mi történt egykoron Szeren, ahol heten megegyeztek az ember sorsát illetően. Az esti mesékben a hosszú szőrű nádi farkas is már új nevet kapott, Puli lett a legkedveltebb rege főhőse az ember gyermekének esténként! Ezt a nevet kapta az embertől mondái során. A hosszú szőrű nádi farkas, azaz a Puli pedig csak nézte, amint szétkóborolnak az ember jószágai a legelőn. Nyüszített és szűkölt a látottak kapcsán, de tudta, hogy egyedül ő nem mehet az emberhez, egy szál egymaga nem kezdeményezheti azt, hogy az embernek segítsen, hanem valami jelre, égi történésre várt ott a nádas melletti gerincen…

A magyar sámánok és táltosok szándékai kifürkészhetetlenek. Valami hetedik érzékből vezérelve a tudatalatti megérzések, érzelmi és gondolati kitalálások útján a Puli hirtelen megpillantott valamit a távolban! Először farkasnak gondolta, aki farkas abban tért el nagyon tőle, hogy ő a vadont pusztította és sokszor csak az ölés öröméért ölt, hiszen ha az emberre és jószágára támadt, akkor azt csak megölte, vérét kiitta, de nem ette meg, nem fogyasztotta el. Sokszor a Puli családjára is rátámadt és nem tisztelte a vadon szavát. Saját fajtársaiból is lakmározott. Kölykeit, ha megtalálta leölte és eképpen a Puli esküdt ellenségének fogadta őt. Ezért ott a nádas gerincén állva dél felé kémlelve jobbnak látta, ha inkább egy időre elrejtőzik a délről közeledő veszély elől. Messzi volt még, de már ekkor különbségeket fedezett fel önmagához viszonyítva a közeledő négylábú vágtatón.

Amint közelebb ért azonban a Sámánok és Táltosok üzenete jött a széllel és a nádasban rejtőzködő Puli érzésein a kíváncsiság lett úrrá. Mint amikor valaki megálmodja, hogy egy rokona, ismerőse, hozzá tartozója közeledik. Azaz csak hiszi azt, hogy álmodja, mert a magyaroknál az álmoknak is nagy jelentősége van, hiszen a sámán és a táltos így üzen a magyarnak, hogy a sorsában mi lesz a jövő. Előbújt hát a nádasból és szomjasan szippantotta a levegőből a Puli a béke ismerős illatát. Csakis béke és jó szándék lehetett, hiszen dél felől a közeledő alak szél felől közeledett, ami ugye a vadonban a jó szándék jele. Vadászat, alattomos indulatok, támadás és bántó szándék mindig váratlanul szélirányból érkezik, hogy az áldozat az ellenfél illatát ne érezze meg és a cselekedetre ne számítson. A közeledő vágtató alak viszont a szél felől jött, tehát hagyta, hogy az illata a Puli számára felkészülést adjon és jövetele ne legyen meglepetés. Mint amikor ösztönösen, tudatlanul valaki megérzi, hogy az a másik valami rokon vagy ismerős, vagy valami közös és jó lakozik benne, valami ismerős. Nem tudni honnan, nem tudni mitől, de ilyen érzése támad a találkozáskor. Szembe a Pulival dél felől egy másik hosszú szőrű nádi farkas közeledett! Hosszú vándor út után ért a Szuha patakhoz, Hunor nyomdokait követve, hogy erőik és nemzetségük a Magyar leszármazottainak erejével egyesüljön.

Ősi mítosz, szárnyaló legendák regéje ez, mikor vér a vérrel találkozik és egyesítik erejüket. Elhalkul még a portyázó magyar lovak dobogása is, tegez nem csattan többé és a magyarok nyilainak suhogása sem töri meg a szelet a puszta fölött. Megtalálta a zsák a foltját, szilaj erő a társát ahhoz, hogy végleg letelepedjék és megnyugodjon. Így találkozott sors a sorssal, monda a mondával a patak mellett a nádas szegélyezte legelőn. Szinte azonnal tudták és érezték, hogy egy vérből valók! Mintha soha nem is létezett volna az a pillantás őseik között, mikor szétváltak útjaik, holmi mesebeli csodaszarvas kutatása kapcsán, hiszen itt álltak immár egymás szeme előtt. Tekintetük a másikét fürkészte és a farkas szemet néző percek alatt leperegtek a távoli évszázadok. Az út, ami szétvált egykoron most egyesült és újra találkozott. Hunor és Magyar leszármazott nemzedékei mellett a két nádi farkasból lett Puli sorsa újra egyesült a történelem során…ott a patak melletti nádason. Innentől kezdve viszont elválaszthatatlanok lettek és kimondott szavak nélkül, belső késztetés gyanánt megegyeztek, hogy végre segítik az embert balga sorsában, hogy nem veszi észre…jószágai szétszélednek a zöld fű nyomában a legelőn. Ne járjanak úgy az általuk választott ember értékei, jószágai, mint ők, hogy holmi nyomokat, illatokat követve eltávolodnak egymástól. Innen a Puli, mint hosszú szőrű nádi farkas késztetése ahhoz, hogy összeterelje a jószágot. Tapasztalatból táplálkozik, hiszen a rege szerint évszázadokig sóvárgott egyedül a vére a magyar pusztán, ahelyett, hogy együtt maradt volna bármelyik úton. Innen a Puli késztetése arra, hogy összetartson…bármit, bárkit kerek e világon!

Evilági emberek talán nem is tudják…nem is sejthetik, hogy a Puli ott mellettük minderre emlékszik és jusson eszünkbe:
Lehet, hogy mese, lehet, hogy szóbeszéd, talán még hihetetlen is. Nem baj. A Puli hisz ebben a mesében…minden egyes alkalommal, mikor a Szuha patak mellett megáll…és a távolban, mint délibábot a lemenő Napot kémleli…

Sok szeretettel ajánlom e mesét barátomnak, Orsinak, aki Becses és Mázli gazdija!

 

Fotó illusztrációk: Buha Orsolya, Szuhakálló