RASZTARI GARA


Szent Királyok Nemzetsége…A Magyarok!

E magasztos kifejezéssel illették nemzetségüket a honalapító dinasztiából származó királyaink. Ami több és mélyebb jelentést takar, mint más uralkodó családok “legkeresztényibb” vagy “legkatolikusabb” jelzőkkel illetett önértékelése. Ez a nemzetség, amelyet majd csak a XVIII. századi történeti irodalom nevez el Árpád-háznak, egyedülállóan különleges küldetéstudatot hordozott, amelynek tárgyiasult kifejezője, kozmikus jelképe a Szent Korona.

A hosszú történelmi múltra visszatekintő népek kivétel nélkül rendelkeznek olyan eredetmondával, amely a nép, vagy uralkodó nemzetsége, esetleg mindkettő származására talál misztikus magyarázatot. Habár e mondák következtetései - a dolog természeténél fogva - irracionálisak, tartalmaznak olyan valóságelemeket is, amelyek támpontul szolgálhatnak a történeti kutatás számára. Jellegzetes példája ennek a magyarság Csodaszarvas-mondája, amely a magyar nép és uralkodó nemzetsége eredetét meséli el. A monda legteljesebb formájában Kézai Simon munkájában olvasható. A krónikás messze tekint vissza a múltba, és nem kevesebbet állit, mint hogy a bibliai Noé Jáfet nevű fiától származott Ménrót, az óriás Bábel tornyának építője. Ménrót “a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött - írja Kézai - amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek, s ott feleségétől Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akitől a Hunok, vagyis a magyarok származnak.” Más krónikák szerint Noé másik fia, Kám, s a tőle leszármazó Kus fia Nimród a magyarság ősapja. Thuróczy János 1486-ban Augsburgban kinyomtatott krónikájában bár különbséget tesz Noé két fia, Jáfet és Kám között, Ménrótót azonosítja Nimróddal.

Elmondja még, hogy amikor a Ménrót vagy Nimród-fiak, Hunor és Magyar (Magor) a meotiszi mocsarak környékén egy szarvasünő nyomába eredtek, fűben, fában, halban és vadban gazdag félszigetre bukkantak. A vidék olyannyira elnyerte a fivérek tetszését, hogy atyjuk beleegyezését megszerezve, minden jószágukkal együtt ide költöztek, s ki sem mozdultak onnan öt esztendeig. “A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak, férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonostul - sebesen vágtatva - elragadtak a meotiszi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának, két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikát Magyar vette feleségül. ezektől az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien.” Idáig tart Kézai leírása, s innen kezdődik az Árpádok nemzetségének leszármazása.

Ha a történetről lehántjuk a mesés elemeket, s megtaláljuk annak valóságmagvát, segítségével eligazodhatunk a régmúlt idők homályában. Teljesen hihető, hogy vadászat közben a két fivér megtalálta a Krím-félszigetre vezető, s addig a mocsarak által rejtett utat, s a szép környezet olyannyira megnyerte tetszésüket, hogy kíséretükkel itt le is telepedtek. A sztyeppei nomád népek körében az sem számított ritka eseménynek, hogy alkalomadtán elragadták más népek asszonyait. Ez esetben az Azovi-tenger mellékén lakó bolgár Belar vagy Bereka és az alán Dul asszonyait, leányait sikerült magukkal vinniök. Valószínűnek látszik, hogy ez esetben egy túlnépesedett törzs osztódásának lehetünk tanúi, amikor is az önállósuló harcosok éppen a nőrablás miatti megtorlástól tartva, vonultak vissza a nehezen megközelíthető, eladdig ismeretlen Krím-félszigetre. A csodaszarvas motívummal majd csak később színezte ki a történetet a népi emlékezet.

A történet hitelét immár az adhatja, ha azonosítani tudjuk annak idejét, s a Hunornak és Magyarnak nevezett személyeket. Priszkosz rétor Attila udvarában hallott róla, s tőle vette át a VI. századi gót-római Jordanes és a bizánci Prokópiosz, aki a fivéreket Utrigurnak és Kutirgurnak nevezi. Így az ügy akár napi hírnek is tekinthető, mert az óbolgár király-jegyzék alapján nemcsak Utrigur és Kutrigur, de Magor is létező személyek - Attila legkisebb fia, Irnik onogur-bolgár fejedelem leszármazottai.

Irnik a hun nagykirály legkedvesebb fia, azt a jövendölést hordozta, hogy népét atyja halála után megmenti a szétszóródástól, sőt felvirágoztatja. Az Attila utáni idők zűrzavarában mintegy tizenötezer harcosával előbb görög földre, majd az Al-Duna vidékére, “Kis-Szkitiába” vonult, s az onogur-bolgár birodalom megalapítója lett. Itt találkoztak és nyilván összeolvadtak a hun birodalom Kárpátokon kívüli rokon népeivel, a szabirokkal, a “kuturgurokkal”, “uturgurokkal”, amint ezeket Priszkosz rétor nevezi.

A hunokat engesztelhetetlenül gyűlölő Jordenes arról ír, hogy 500 körül élt egy Mundo nevű - az óbolgár jegyzékben nem szereplő - fejedelem, aki “Attila családjából származott, s a gepidák népe elől menekülve, túl a Dunán műveletlen és lakatlan vidékre kóborolt. Miután a baromtolvajok, rablók, gyilkosok legnagyobb részét mindenünnen összegyűjtötte. elfoglalt egy tornyot, mely Herta néven, a Duna partján épült, s ott paraszt szokás szerint, a szomszédokat fosztogatva, ezen csavargók királyává tette magát.” Mundót, Ennodius paviai püspök is említi egy levelében, de ennek ellenére sem bizonyítható, hogy ez a személy Irnik leszármazottja, s nem egy önmagát függetlenítő kiskirály lett volna. Ámbár az sem kizárható, hogy a forrásokban 485 körül felbukkanó Busan nevű uralkodóval s az előbbi Mundóval helyettesíthető az óbolgár király-jegyzék Utrigur és Kutrigur elnevezése. Nagy a valószínűsége annak, hogy e két utóbbi név azt a két ágat jelölte, amelyre Irnik birodalma 550 táján hasadt.

A királyjegyzék szerint, még a VI. század első felében Kutrigurtól - nem tudni, hogy Mundót vagy Busánt keressük-e a név mögött - a Gordász és Muagerisz testvérpár származik. Utóbbi görög nevét Moravcsik Gyula és Dümmerth Dezső Muager, Mager, Moger formára fordítja, amelyből a magyar népnév immár könnyen levezethető. Gordász Bizáncban felvette a keresztséget, de az új hitet népével s főleg fivérével nem tudta elfogadtatni, aki az ismert hun szokás szerint megölette, s vált egyeduralkodóvá. Így jutottunk el a magyar csodaszarvas monda Magorjához, s így válik érthetővé, hogy krónikáink miért mondják Hunort és Magort népünk közös ősének, illedelmesen homályba borítva e különös leszármazás valódi hátterét. A mondai hagyományokon, vagyis a kollektív népi tudaton alapuló ismereteink szerint, a hun birodalom részeként élő magyar nép és uralkodó nemzetségének önálló néven nevezett története, csak a VI. századig vezethető vissza. Ez azonban csupán azt jelenti, hogy a népnév és vezéri nemzetsége a közös “hun” gyűjtőnévből az Attila utáni bomlás századaiban ilyen formában nyert kifejezést. A történelem tapasztalatai azt mutatják, hogy a nagy birodalmak felbomlása minden korban az önálló néppé, nemzetté válás folyamataiba torkollott.

A mi esetünkben azonban ez azt is jelenti, hogy amennyiben az óbolgár királyjegyzéket elfogadjuk (s miért ne fogadhatnánk el), akkor nemcsak népünk hun rokonságára, hanem a hun birodalom s a magyarság vezéri törzsének dinasztikus összefüggéseire is magyarázatot lelhetünk. Ez esetben tehát a leszármazás Magor után Kovrat fejedelmen (605–655), az onogur-bolgár törzseknek az avar uralom alóli felszabadítóján, s az ő elsőszülöttjén Bathaján-Bezmeren keresztül, a 820 körül született Ugek (Ügek) fia Álmosig vezet. Ami visszafelé nem kevesebbet jelent, mint hogy az Árpádok származása az i.e. III. században élő T’ou-man ázsiai hun uralkodóig, illetve az i.e. 207-174-ig uralkodó fiáig, Mao-tun-ig, a hun birodalom megalapítójáig vezethető vissza. Az óbolgár királyjegyzék időrendi hiányainak ne tulajdonítsunk jelentőséget, mivel ebben csak a korabeli szokások szerint legjelentősebb uralkodók kerültek feltüntetésre.

Ebben a leszármazásban teljesen értelmetlen és hasztalan is lenne keresnünk a vérségi, népi leszármazást, már ami a dinasztia hun mivoltát illeti. Mert mit jelentett hunnak lenni? Mao-tun erről a következőket írta a hatalma alá gyűjtött népeket illetően, i.e. 177.-ben a kínai császárnak: “Ezek most mind hunok, s valamennyi íjfeszítő nép egyesült.” Dümmerth Dezső, az Árpádokról írott kitűnő munkájában ezt így foglalja össze: “Semmi más nem kellett hozzá, mint az, hogy akár a legkülönbözőbb fajú és legkülönbözőbb nyelvet beszélő népek legyenek azok - de elismerjék uralkodójuknak a hunok királyát és vele harcoljanak.”

Ráadásul azt sem tudjuk, hogy Mao-tun törzse önmagát minek nevezte, mert a kínai forrásokban fennmaradt levélben talált “hun” kifejezés valószínűleg kínai eredetű. Csak azt tekinthetjük bizonyosnak, hogy nem csupán népünk hitvilágának és a magyar krónikáknak visszatérő eleme, hanem szinte kivétel nélkül valamennyi bizánci és nyugati kútfőben is fellelhető. Aminek csak részben lehet oka, hogy nem tettek különbséget a hasonló kultúrájú lovas-nomád népek között. Állításaikat sokkal inkább arra, a korban általánosnak mondható, jobbára maguktól az érintett népektől szerzett ismeretanyagra alapozták, amely a hun eredetet hangsúlyozta.

A hun eredet azonban nem homályos múltba révedezést, hanem az uralkodó nemzetség körében generációkon keresztül határozottan élő küldetéstudatot jelentett. Az onogur-bolgár, vagy a kazár fennhatóság idején ez aligha jelentett többet elvágyódásnál, az egykor őseik által már birtokolt új haza megszerzésének ábrándjánál, hiszen a meglévő törzsszövetségi keretből történő kiválásnak - az erős központi hatalom miatt - nem volt realitása. Nem így azonban a kazároktól való függetlenedést követően, az első két nagyfejedelem, Álmos és Árpád korában.

Az Árpád, pontosabban Álmos-nemzetség küldetéstudatának összefoglalása a Turul-mondában (egyes történeti munkák Emese álmaként említik) nyert rövid, tömör összefoglalást. A monda Álmos fogantatásával s megszületésével kapcsolatos, amelyet csodás jelenségekkel vesz körül. Eszerint Emesének, Ugek feleségének álmában megjelent a Magyeri nemzetség totem-állata: a héja, török nevén turul, gara s teherbe ejtette őt, miközben azt jövendölte, hogy e nászból jeles uralkodók fognak származni. A krónikák szövege között azonban némi eltérést találunk. Anonymus nyilván nehezen tud megbarátkozni az erkölcstelennek vélt héja-násszal, ezért úgy fogalmaz, hogy Álmos “teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, s mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

Hát innen kapta nevét az ősi magyarok terelő nemzetségéből származó Puli…Rasztari-Duci Gara!

HÉJA-NÁSZ AZ AVARON

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron…

/Ady