SZERELEM

...Sötét szemed barnaéjfél pillantása megigézett mint mézédes mandula íze. Fitos, bájos finomorrod érzékenyen hozzám nyomtad, zsebemben kutatva háthaboldogságot. Kerek fejedbe ha belelátnék

talán meg sem érteném mit hordoz történelemtanúlságul a temérdek ész. Mégis ha jobbra-balra tekergetve rám nézel megkérdezve –Mit akarsz? Én nyomban elolvadok. Jobb is, hogy két parázs csillagszemed nem látom hiszen biztos ha belenéznék megvakulnék őszinteségedtől. Aprózó lépteid mindig hallom, midőn gyorsan lépkedsz a flaszteron. Tudom nem nyugodhatsz, nincs éjjeled sem nappalod mióta együtt vagyunk, látom életleckédet jól megtanultad....tudom, tudom bárkit megvernél ki ellenségem még akkor is ha apróbb is vagy kedvesem. Inkább ülj ide mellém vagy ha akarod ölembe veszlek. Persze csak ha megígéred, hogy pusziáradatod most az egyszer elmarad. Úgy tudsz szeretni mint senki más e földön de érzem vigyáznom kell. Vigyáznom mert bár érzésed soha nem szalmaláng mégis érzékeny lelked ha megsértem lángba borulsz s mit ezeddig elértem szívedben mint délibáb foszlik szerteszanaszét. Tudom amellett, hogy egy vérből valók vagyunk hosszú ideje csiszolódik modorunk egyre jobban össze elválaszthatatlanul. Olyan láthatatlan kapocs szövődött közöttünk melynek lánca soha el nem szakadhat és erősebb mindennél. Csak Te és Én. Hiszen te mindent megteszel amit csak kérek, én viszonzásul, cserébe mindent megadok neked amit csak tudok. Ezekután rám nézel emelt fővel szerelmesen, én pedig téged nézlek büszke, boldog szerelemmel. Hát ezért szeretjük egymást...Csak Mi ketten...Kedves Pulim!

TÖBB MINT SZERELEM

Hiszen téged ismerlek már pici gyermekkorod óta. Igen. Én vagyok az aki mindig babusgattalak és kényeztettelek talán annyira, hogy el is kapattalak. Tudom most csodálkozva nézel rám miket hordok itt össze de hát jön a tél! Emlékeztet engem a múlt évi zimankóra, tudod mikor nem bírtál kint járni már a nagy hótól és átfagyott lábacskáid a kezemmel melegítettem a kályha mellett. Milyen boldog voltál akkor!? Együtt néztük utána az ablakból a szállingózó hópelyheket...te hozzám bújtál, én átölelve téged aludtam melletted, csak néha forró puszidra rezzentem fel. Persze a sok nyári munka után megérdemelted hiszen emlékszem egyszer-egyszer mennyire is nem szeretted, néha már már kegyetlenül nem hagytam, hogy fáradtságod úrrá legyen rajtad. Csak mentünk, meneteltünk, tettük a dolgunkat bár rabszolgahajcsárkodásnak tűnt akkor neked amit később te is beláttál...mármint, hogy a tudásért, hasznos eredményért bizony néha szenvedni kell! Néked a csillogó engedelmesérem sokat nem jelent, viszont bárói lakomához illő fejedelmi vacsorát ültünk mi ketten és nevedhez méltón jól belaktuk hasunkat. Kézenfogva tettük meg utunkat ezeddig, együtt voltunk jóban-rosszban ahogy illik...ásó, kapa s a nagyharang de messze még míg nekünk kongat talán és szívemre szorítva tenyerem ígérem neked, hogy hozzád tűzön-vízen át hű leszek még akkor is ha fényed egyszer megkopik. Mert nincs e világon szebb s jobb teremtés tenálad ki éppugyanúgy ismered minden rezzenésem évszázadokon át mint én a te csiszolt gyémántlelkednek kulcsát e homokszemnyi idő alatt mióta ismerhetlek...bizony ahogy mondod, közöttünk ez ímmár sokkal több mint szerelem...édes Pulim!