Ügyes Fecske

 

Szokatlanul enyhén jött az ősz. Szinte várható volt, mert a nyár után csak nem akart lehűlni a levegő és a fák levelei is olyan erősen kapaszkodtak az ágakhoz, hogy már réges régen megsárgultak, de még nem hullottak alá, hogy erőt adjanak az avarnak és elengedjék a fát téli álomútjára.

Igaz a határban a mezőn nem is volt nagyon fa, szinte csak a hegyek csúcsai sárgállottak, de ott a nagyobb szél elintézte az ősz dolgát, hogy a sárgás barna pompába öltözött hegycsúcsok kopárrá váljanak az esztenán. Tovaszállt a nyár emléke, de még a kitavaszodás is a kis Puli számára, mint a fecskék, akik az ősz beálltával vándorútjukra indulnak a hideg elől. Azért szállt tova, mert éppen serdült, amikor a zöldellő legelőn a juhok körmei az utat taposták. Sok pici, apró körmös láb csaholásra ingerelte a Pulit, hogy hajtsa őket mindig halomba a gazda óhajtása szerint. Így ment ez egész nyáron, mikor minden reggel a juhok kihajtását a Puli csaholása mellett a faluból kiáramló fecske raj követte, hiszen a hasított körmök felzavarták az éjszaka füvéből a rovarokat. A fecskék meg fáradhatatlanul összefogdosták őket, hogy táplálják fiókáikat. Olyan ügyesen pattogtak a levegőben, szinte szökelltek, egy-egy rovar nyomában és több irányból le-le csaptak, miközben összeterelték a nyáj fölé őket. Ott zümmögtek a juhok felett az összeterelt rovarok és az ügyes fecskék ki-kiragadtak közülük egyet-egyet. Egyszerre eltűntek mind a nap keltével, visszaröppentek a faluba, majd néhány óra múlva visszatértek újabb repülő rovarokért.

A kiürülő őszi tájon nem voltak már fecskék és lassan, de biztosan eltűntek a levelek is a fák ágairól és erre még az esőt hozó szél is rásegített kicsit, hogy a hegyek ormairól alá bukva a völgyben még kiürítse a szagokat is, hogy a nyári emlékek utolsó írmagja is eltűnjön. A legelő füve is egyre sárgább és egyre szürkébb ruhát öltött, de lehetett rajta juhot legeltetni, mert a fagy reggelente nem harapott még. Az ősz a nyájban a szaporodás időszaka és az üzekedő jerkék, anyák igényeit a kosok alig győzik kielégíteni. Látva ezt a fiatal Puli ő is kedvet kapott a szerelemhez, talán tudta tudat alatt, hogy úgyis holt időszak jő a juhok körüli munkában, mert vemhes juhokat nem térítenek kutyával, nehogy elvessék bárányaikat időnap előtt. A szél is hozta a szerelem szagát, mert a Puli ősi pásztorkutya lévén évszakváltozáskor lobban szerelemre, igazodva a természet törvényeihez. Egy hidegebb őszi napon, amikor a reggeli dér elsőként csapta meg a legelő füvét, jelezve a tél kérlelhetetlen jövendölését a kis Puli tüzelni kezdett. Nem volt ez olyan látványos szerelmi vágy, mint mondjuk a juhoknál, hogy a nyáj fölé nézve a pásztor napokig, hetekig csak a jerkéket ugró kosok rendszeres felbukkanását veszi észre, illetve a Puli szőr is eltakarja ezt a avatatlan szem elől, mint egy tincses mámoros szoknya a viselője szerelmi vágyát, hogy sejteti, lebbenti és mutogatja, de csak azoknak, akik erre kíváncsiak. Így a pásztor nem is vette észre, mi történik a nyáj körül. Pedig a figyelmét is direkt felhívták a dologra, mert egy tíz hónapos Puli még bakfis, akinek még nem érett a teste anyai örömökre, nincs még beérve az esze sem az anya szerepre, de a juhász avval volt elfoglalva, hogy a nyájban a juhok szaporodjanak, mert a tavaszi sokasodás a munka gyümölcse és export cikk, így árbevétel a bárány a gazdaságnak.

  Igen ám, de a tüzelés második hetének derekán a kis Puli mindenre rájött. Ekkor azonban már kan kutyák hada követte és őrizte minden lépését, még marakodtak is a kegyeiért. Reggelente egész hadsereg támad körülötte. Azért körülötte, mert mint a prédát éhes férfi kutyák körbe vették, és minden reggel ott frissiben döntötték el, hogy a falkából ma kié legyen a lány. Izmaikat feszegetve pózoltak reggelenként, domináns testtartással mérték össze erejüket a lány kegyeiért. A Pulinak ehhez viszont egy árva szava nem lehetett, hiszen a kanok többen is voltak és sokkal erősebbek, mint ő. Eleinte az első pár napban tiltakozott, de a kéjre éhes kanok a nyálukat habbá verték fogaikat kocogtatva, miközben a Pulit szagolgatták minden oldalról. A nagy, erős őrző kutyák kiröhögték elutasítását, és rendre utasították a tiltakozását. A szervezete sem tudott már ellenállni, hiszen a hormonok átvették az irányítást az akaratában az ész érvek felett, így kötélnek állt. Mondhatnánk úgyis romantikusan, hogy szerelme beteljesedett a Hideg hegy felett áttörő napsugarak eljöttével alkonyatkor. Szépíthetnénk a történteket romantikával, hogy az éj leple alatt rejtve a világ szeme elől szemérmesen szerelembe esett a természet lágy ölén, hallgatva a fű növését, de nem így történt, nem ez az igazság. Falkában élő kutyák a falka törvényei szerint élnek és mindig az erősebbé a döntő szó. Tüzelés időszakában pedig az erősebb személye, kiléte naponta változhat. Ki ügyesebb, szemfülesebb és kitartóbb. A finomabb lélek pedig szintén engedelmeskedik a falka farkas törvényeinek, mást nem tehet, hiszen a természetnek van alárendelve az akarata, és a sok lúd disznót győz. Eképpen abban az egy hétben nem más, mint közkézen forgó céda, aki minden bokornál megáll mindenkinek. Még talán ez sem lenne akkora baj, ha az aktusban a másik fél valami nemes és tiszta lenne, mert pásztorkutyák között is létezik ilyen. Az őrző kan kutyák egyike közepes termetű foltos, a másik lógó szájszélű ordas, a harmadik vágott csala fülű tarka, a negyedik szinte teljesen kopasz szürkésfekete. Végül végső megaláztatásként a természet dicső törvényei is átlépték saját határukat. Mert a kéjtől mámorral vigyorgó kutyák szeme láttára a saját bátyja is megalázta a kis Pulit. Még a száz éves kopár fa is megingatta korhadó ágait a legelő szélén a történtekre. Tehette, mert látta, hiszen a vágyban besokallt Puli bár nem kellett juhot téríteni, de minden reggel kigyalogolt a nyájjal és lepihent a száz éves fa árnyékában. Nem panaszkodott, mert nem is volt kinek, hiszen a gazdája ebből mit sem vett észre és semmit sem látott. Szemeit lesütötte és csak a szeme fehérje villant elő egy-egy neszre, hogy nem-e megint valamelyik férfi az. Tűrte a sorsát és így el is múlt ez az időszak, viszont ahogy telt az idő egyre lustább és egyre fáradékonyabb lett, még a gazdája is panaszkodott, hogy bár jobban falja a puliszkát etetéskor, de ez a munkáján nem akar meglátszódni, mert néha már nem hallgat az emberi szóra, hogy dolgozzon.

  Csak bejött a hideg és bár nem tartott sokáig, de fagyos szelet hozott reggelente, majd havat is. A juhokat már nem hajtották ki reggelente, hisz a tél beköszöntével a reggeli harmatos fűtől csak felfúvódnának, meg be is állt a havas hideg, így nem kellett legeltetni napokig. A Puli aggódni kezdett és napról napra kereste a helyet a faluban, ahol elvackolhat távol a világ kémlelő tekintetétől. Éjszakánként hol itt, hol ott ütött tanyát és a körmei koptak, amint gödröt ásott magának a fagyos földben, de hajtotta a vére, hogy a vacok rejtve is maradjon, meg szélvédett legyen is. A Hideg hegy már rendszeresen hozta a hideget őrködve a falu felett, amikor az egyik éjjel a csillagok is megmeredtek az égen. Talán hallották, hogy ott lent nagyon mélyen egy anya vajúdik, és fájdalmában nyöszörög. Ordítás nem törte meg az éjszaka csendjét, hiszen akkor oda vonzotta volna a ragadozókat is meg a nyálcsorgató őrzőkutyákat és a Pulinak éppen nem volt erre szüksége, hogy mások is lássák a fájdalmát, miközben világra hozza kölykeit. Egy éves kamasz volt még, így sokszor nem is értette, hogy mi miért következik. Néha kaparásra és fészkelésre utasította a természet dicső törvénye fiatal izmait, néha pedig csak feküdt lihegve és nyöszörögve erőlködött a hasából áramló fájdalomra. Segítséget, bíztatást nem is kapott, neki kellett megoldania mindent. Magad uram a természet törvényei szerint. Ügyesen megoldotta, hiszen egy-egy kölyök kitolása után elrágta a köldökzsinórt, majd a kölyköt szárazra nyalta, megszabadította a rátapadt magzatburoktól és a magzatburkot fel is falta a szagok eltűntetése miatt, hogy a fészkét felfedezzék. Majd a felnyalt kölyköket a maga ásta gödörben ügyesen az emlők felé tuszkolta orrával, hogy szopjanak. Akkor és ott megtapasztalta éjjel az anyaság összes forrását és a természet törvényeit. Órák alatt lett fiatal bohém lányból felnőtt anyává, ahogy megszülte kölykeit. Reggel a pásztor csak arra lett figyelmes, hogy hiába füttyög, hiába hívja, és hiába keresi a kis fekete kutyát, mert eltűnt, nem lábatlankodik a reggeli munka közben, míg a juhokat ellátják, és a teheneket megfejik. Az anyaság öröm és boldogság, egy új élet kezdete, mint a szerelem gyümölcsének beteljesedése. Az anya számára mindenképpen, mert a természet törvényei szerint minden anya a gyermekét szépnek és jónak látja még akkor is, ha nem egy apától születtek, még akkor is, ha egyikük ilyen a másik meg olyan. A prostituáltak gyermekei az ősi törvények szerint fogannak és cseppet sem öröm az érkezésük.

A pásztorkutyákat az igazi pásztor tiszta vérben nemesítette mindig is a munka törvényei szerint. Bár előszeretettel használt a munkához keverék kutyákat, de a szukákhoz akkor is olyan párt keresett, ami jól dolgozott. Nem volt rest több kilométert is megtenni ennek érdekében és nem sajnálta rá az évi bérét. A faluban összeragadt kutyákat kigúnyolta, szódát locsolva közéjük kinevette és megvetette. A saját munkában bizonyított kutyáját értéknek tartotta és eképpen számon tartotta, hogy mikor foghat tőle utódokat. Mivel a jószág körüli munka volt a kenyere, ezért igyekezett olyan párt keresni, aki legalább ugyanolyan jó volt a munkában, mint a saját kutyája, hogy a kenyérkereset ne romoljék. Az értéktelen kutyákat, ha nem is ütötte agyon, de a szaporodásukkal nem foglalkozott. Mikor már ész nélkül összekeveredve elszaporodtak körülötte, akkor megritkította, hogy a saját munkában használt kutyái elől ne vegyék el a falatot. Ezek a kutyák csapatban járták a falu utcáit párzási időszakban és egy-egy tüzelő szukát tucatnyi kan kísérgetett. Még nevette is, hogy a nyáj körül dolgozó kutyáinak jut egy kis öröm a dolgos fárasztó hétköznapokban.

  Az ügyes fecskék még nem jöttek vissza tavasszal, amikor a Puli előhozta kölykeit. Mert dacára annak, hogy azt sem tudta melyiknek ki az apja és a természet farkas törvényei ellenére felnevelte őket még akkor is, ha ezzel a saját szervezetét zsarolta meg, hogy a kölyköknek tápláló anyatej juthasson. Túlélte a közszemérem bélyegét a többi kutya között a falkában és túllépett a hidegzuhanyon, hogy fiatalon vált anyává. A kölykei túlélték az őrzőkutyák csaholó kíváncsiságát, még a rideg vezérekét is. Ez persze csakis az őrkutyák nagyságát és fenséges tökéletességét bizonyítja, nem a Puli alkalmasságát, hiszen pillanatok alatt körbekapták, és lehurrogták a kölykeit védő Pulit. Akinek kushadva kellett végig néznie, hogy a nagy és erős tökéletes kutyák miként szaglásszák körbe kölykeit. A kölyköket ő nevelte, az ügyes Puli és már első lépteiknél megtanította nekik a természet törvényeit. Miként viselkedjenek a falkában, meddig mehetnek el a játékban, így bátran hoztak őket elő, hogy a megbecsült igazi őrző kutyák megszemlélhessék szerelmük gyümölcseit. Egy-egy durvább morranásra ugrott a fiatal anya, hogy a kölykök védelmébe keljen, de az őrzőkutyák nagyobbak és erősebbek voltak, no meg többen is. De a kölykök jól vizsgáztak neveltetésből, így meg is maradtak a természet törvényei szerint. A fiatal leányanya ragaszkodásának kellős közepette már a falunak is bemutatta utódjait, amikor a gazdája úgy döntött, hogy ezek annyira értéktelen porontyok a számára, hogy elajándékozta mind. Nem hagyott egyetlen egyet sem, a kölykök még nem töltötték be a két hónapot, ügyes gondoskodó anyjuk még le sem választotta őket rendesen, amikor széthordták mind. Ki tudja, hogy melyik hová került. Egyikük a szomszédos falun túlra egy ház udvarára, a másik máshova. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami a Puli lelkét illeti, mert végképp összetörte. Minden morranás, amely legelső tüzelésének tiltakozására válaszolt és minden röhögés, ami magatehetetlen természet uralta viselkedését övezte a párzás közepette csak rakódott és rakódott. Még a saját vérét sem tudta megvédeni, mert rögtön lehurrogták és csak gyűlt a pohárban csak gyűlt. Végül az ember, akit szolgált is cserbenhagyta, mint az utolsó csepp, aminek következtében az egész pohár tartalma kiömlik. Csak ült a százéves fa árnyékában, mikor a juhok legeltek a hegy alján. Heteken belül elleni fognak és az első bárányok már meg is érkeztek az istállóba. Terelni nem kellett őket, mert ellés előtt a juhász a nyájat nem töreti, így csak ült a fa alatt és panaszkodott. Az őrző kutyák ellátták nélküle a nyáj körül ebben az évszakban a feladatot, akiknek a bátyja segített olykor-olykor. Nem volt ez a panasz szóáradat, de még csak hiábavaló ugatás sem a levegőbe a völgyben csak lesütött szemmel nagyokat sóhajtva ült a Puli szomorúan. Nem bízott már az emberekben és nem bízott már senkiben.

Ráadásul idegenek kocsiba is tették és egy nagyon hosszú úton át egy ketrecben zötyögött. Fejét lógatva búslakodott az idegen portán egy kennelben idegen kutyák láttán és csak akkor emelte fel a fejét, hegyezte füleit, amikor az idegen ember finom falatokat hozott. Napok múlva már nem nézte idegennek az enni adó kezet, de amolyan szükséges elviselhető dolognak tartotta, aki enni ad méghozzá egyre finomabbat. A testvére mellette már játszott az idegen kutyákkal, akikkel ha az ügyes Puli összeszagolt, akkor a múlt emlékéből adódóan rögtön hatalmas vicsorgásba kezdett. Aztán rájött, hogy viszont vicsorgás nem következik és rájött arra is, hogy nem kell elhúzódnia a túlsó sarokba, ha ember lép a közelébe, mert nem fogják bántani. Néha már meg-meg rázta a fejét jókedvűen a fiatalabb Pulik hancúrozására, amikor a gazda megunta a dolgot és megfogta, majd bevitte a konyhába. Napokig csak félre húzódva feküdt a pad alatt, míg egyszer egy szép napon, mintha valami titokzatos ajtót nyitott volna ki a bizalom. Amikor csak előbukkant dicsérték, babusgatták, cirógatták és a többiek is folyton játékra hívták. A Puli kötélnek állt. Hempergőzött és birkózott egy hatalmasat a fiatal Pulikkal a falkából, majd felugrott a gazda térdéhez, dörgölődött, hogy cirógatást provokáljon. És ezzel aztán be is csapta maga mögött azt a bizonyos ajtót, minden megváltozott. Bár néha még mintha hallaná az ügyes fecskék csivitelését, amint kapdossák a rovarokat, mikor ő a juhokat téríti a legelőn, de aztán eszébe jut a röhögés, a nyálcsorgató gúny és a lemorgás, és szorosabban bújuk a gazda lábához gyorsan elhessegetni ezt a gondolatot